Balassa Zoltán

Csehszlovákia, a törvénytelenség országa

A beneši dekrétumokról

„...az emberek túlnyomó többsége egész életét a tárgyilagosság keretein kívül tölti...” (Bibó István)

Amikor 1918-ban megalakult az I. Csehszlovák Köztársaság, amelyet Trianonban a győztes hatalmak szentesítettek, a honalapító politikusok nem voltak híján a nagyvonalú kijelentéseknek. Keleti Svájcot2 emlegettek, ahol minden népcsoport otthon fogja magát érezni, és szabadon fejlődhet. Csehszlovákiában ugyan működött a formális demokrácia, amelynek mindmáig nimbusza van, de a vezető politikusok végig nem tudtak szabadulni nacionalista pavlovi reflexeiktől. Ahogy Szvatkó Pál oly szellemesen megjegyezte: a kisebbségek alulról szagolták a demokráciát a két háború közötti Csehszlovákiában. S ezzel „sikeresen” lejáratták a demokrácia intézményrendszerét. A csehszlovák államférfiakat felelősség terheli azért, hogy a kisebbségi létbe süllyesztett tömegek elfordultak a demokráciától.3

A kitelepítés ügyében Beneš már 1937-ben egyezségre kívánt jutni Hitlerrel. 1938. szeptember 18-án eljuttatott a francia kormányhoz egy „kompromisszumos” béketervet, amely szerint kétmillió szudétanémetet telepítettek volna ki Csehszlovákiából annak fejében, hogy Csehország védelme és gazdasági struktúrája érintetlen marad. Emiatt Franciaország is támogatta a müncheni konferencia megtartását.4 Nyilván azért, mert a francia politikusok akkor még elborzadtak az ilyenfajta embertelenségektől.

A könnyelműen létrehozott állam összetartó erejének hiánya 1938-ban lelepleződött. Amint megváltozott a külpolitikai erőtér, az állam széthullott, ugyanúgy, mint 1992 végén, amikorra a szovjet hegemónia szétmállott.

I.

„Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük. … amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem cselekedtétek.” (Máté evangéliuma, 7:12, 25: 40)

1939. március 14-én német nyomásra megalakult az első Szlovák Köztársaság. Ezt azért említjük meg, mert már ebben az időszakban szó esett arról, hogy a magyarokat kitelepítik az akkori Szlovákia területéről.5 E nemzetiszocialista tervet azután Edvard Beneš és kormánya valósította meg. Nem érdektelen az a tény sem, hogy az egykori csehszlovák külügyminiszter, majd államfő a Csehszlovák Nemzetiszocialista Párt meghatározó személyisége volt.6

Több kortárs is észrevette, hogy a Tiso-rezsim és a londoni csehszlovák emigráns kormány propagandája között szoros párhuzam van. Csupán véletlenről volna szó? Ez is feltárandó terület.

A londoni cseh és szlovák politikusok úgy tervezték, hogy az újjáalakuló államot szlávvá teszik. Ennek érdekében a németeket és a magyarokat eltávolítják, az ott maradókat pedig asszimilálják. Ezért vált fontossá a Duklai-hágó teljesen értelmetlen ostroma.7 Minthogy az 1944. szeptember eleji román kiugrás után a Vörös Hadsereg akadálytalanul nyomulhatott be a Kárpát-medencébe, nem lett volna szükség a Kárpátok gerincén át erőszakolni a behatolást. A terv viszont az volt, hogy ha a front észak–déli irányban halad, akkor a harcok elől a magyarok dél felé menekülnek, s nem engedik majd vissza őket. Így sikerült befejezett ténnyé merevíteni az etnikai tisztogatást. Óriási veszteséget okozott ez a támadóknak, ám eredményt nem értek el. A magyarok szülőföldjükön maradtak.

Csehszlovákia kormánya az úgynevezett felszabadulás után, 1945. április 5-én hirdette ki a hírhedt, Illyés Gyula szavaival élve „a Lebensraum tébolyának klinikai tüneteit” mutató kassai kormányprogramot.8 Kifejezőbb időpontot a berendezkedő csehszlovák hatalom nem is választhatott volna: éppen egy évvel korábban, 1944. április 5-én tették kötelezővé a megszállt Magyarországon a zsidók számára a sárga csillag viselését.9

Csehszlovákia olyan jogfosztó intézkedéseket léptetett hatályba, amelyek szinte ugyanazt foganatosították a németekkel és a magyarokkal szemben, mint azelőtt az embertelen zsidótörvények.10 Jogosan merült fel a kérdés: mi értelme volt a borzalmas emberveszteségnek, ha a fajgyűlöletet nem sikerült legyőzni, sőt, az újjászülető állam hivatalos zászlajára tűzte?11

A megtorló és embert próbáló rendelkezések a szlovákiai magyarok tetemes fogyását okozták. A világháború után az ottani magyarság létszámát a reszlovakizáció előkészítői hétszázötvennyolcezerre becsülték.12 A csehszlovák hatóságok majdnem harminckétezer, az első bécsi döntés után a Magyarországhoz visszacsatolt területsávra települő személyt toloncoltak ki 1945. július 1-jéig.13 Ezzel egy időben kezdődött az értelmiség menekülése. 1948. április 10-éig több mint hatvannyolcezer személy költözött Magyarországra a lakosságcsere-egyezmény keretében, s ehhez még hatezer áttelepülőt vagy menekülőt kell hozzátennünk.14

A háború után az országban megindult a népbíráskodás, amely arra lett volna hivatott, hogy felelősségre vonja az előző korszak embertelenségeinek elkövetőit. Szlovákiában a perbe fogottak 29%-a volt szlovák, míg 60%-a magyar (miközben a szlovákok számaránya 69,2, a magyaroké pedig 21,1% volt).15 A felmentettek között a magyarok aránya meghaladta a 73%-ot.16 Hazánk könnyelműen beleegyezett a magyar háborús bűnösök átvételébe, mire a csehszlovák hatalom több mint hetvenötezer olyan személynek a nevét tartalmazó listát adott át, akiket mind háborús bűnösnek minősített. A déli járások magyarságának 20–30%-a került ebbe a csoportba.17 Végül Magyarország ötezer úgynevezett háborús bűnöst fogadott be további tízezer személlyel együtt, a lakosságcsere-egyezményen felül.18

Kényszermunkára deportáltak Csehországba negyvenötezer főt.19 Az egykori rabszolgapiacok túlhaladottnak vélt jelenetei elevenedtek meg a legnagyobb kíméletlenséggel végrehajtott elhurcolás után, amelyet akkor a munkatoborzás fedőnévvel igyekeztek palástolni.20 Ennek a rendelkezésnek az volt a célja, hogy egyrészt megfélemlítse a magyarokat, másrészt rákényszerítse a magyar kormányt a lakosságcsere végrehajtására, amely egyenértékű volt a szlovákiai magyarság felszámolásával.21

A felvidéki magyarok száma tehát összességében hatszázhuszonnégyezer lélekre zsugorodott. Ha a párizsi békekonferencián sikerült volna további kétszázezer magyar elűzését jóváhagyatni, akkor létszámuk kétharmadára zuhant volna. Szociológiai tapasztalat, ha egy csoportról leválasztják annak egyharmadát, akkor megszűnik. Erről a mesterkedésről a hatalom bizonyos képviselői mindmáig nem mondtak le, amint az a győri Horn–Mečiar-találkozón is nyilvánvalóvá vált. Az akkori szlovák kormányfő — igaz, burkolt formában — lakosságcserét ajánlott fel, éppen e fájdalmas események fél évszázados jubileumán.22

A legújabb kutatások szerint többféle elképzelés létezett a szlovákiai magyarság felszámolására. A legbrutálisabbat a hadsereg dolgozta ki. Eszerint a Szlovákia déli határa mentén húzódó, húsz-harminc kilométeres sávból mindenkit kitelepítettek volna, s az egész terület lőtérré vált volna.23 (A Szudéta-vidéken ez a terv részben megvalósult. Régi temetők, templomok és települések estek áldozatául a hadgyakorlatnak álcázott háborúnak, amely a múlt ellen folyt.)24

Egy másik, szintén gyűlölettől csöpögő tervet Emanuel Böhm egykori kassai gimnáziumi tanár dolgozott ki.25 Michal Kovač szlovák államfő néhány évvel ezelőtt mégis kitüntette őt „a demokrácia érdekében kifejtett érdemeiért”, amikor a túrócszentmártoni nemzeti temetőben nyugvó Böhmnek az alkotmány napjának nemzeti ünnepe alkalmából 1997. szeptember 1-jén in memoriam a Fehér Kettős Kereszt Rend második fokozatát adományozta.

S nem szabad megfeledkeznünk a reszlovakizációról sem, amely arra a hamis elképzelésre épített, hogy Szlovákiában lényegében csak elmagyarosodott szlovákok élnek, akiket az anyanemzetnek a keblére kell ölelnie mint elbitangolt gyermekeit. Ma is mentegetik ezt a döntést, holott nyilvánvaló, ez a fajta mesterkedés kimeríti a genocídium fogalmát. Népirtás ugyanis nemcsak fizikai eszközökkel, fegyverrel követhető el, hanem szellemi terrorral is. S az utóbbit a nemzetközi jog is elutasítja.

Attól a félelemtől vezérelve, hogy az embert elűzik szülőföldjéről, több mint négyszázharmincötezer személy nyújtotta be reszlovakizációs kérelmét. A hatóságok több mint kétszáznyolcvankétezer esetben kegyeskedtek „pozitív” döntést hozni, s további tizenegyezer személy esetét felül kellett vizsgálni.

Mindeme megpróbáltatásoknak a következtében a szlovákiai magyarok hivatalos létszáma az 1950. évi népszámlálás alkalmával háromszázötvenötezerre zsugorodott, pedig akkor már sok reszlovakizált is újra magyarnak vallotta magát. A felvidéki magyarság mindmáig nem heverte ki ezt a csapást, s megkövetése még sokáig váratni fog magára. Ez azért is fontos lenne, mert az akkor átélt félelem miatt sokan máig sem merik vállalni magyarságukat.

Az igazságnak megfelelően le kell azonban szögeznünk, hogy a csehek sokkal kíméletlenebbül bántak el a németekkel,30 mint a szlovákok a magyarokkal. Ez, persze, semmiféle felmentés alapja nem lehet, ráadásul nem vezetett eredményre. Etikai kérdésekben nincs relativitás.

Prágában az összeterelt németeket arra kényszerítették, hogy üvegtörmeléken járjanak térden. Tömeges kivégzéseket követtek el úgy, hogy az egyik rab felakasztotta a másikat, majd a harmadik a másodikat, és így tovább.32 Élve égettek el embereket. Ústí nad Labemben gyermekkocsikat dobáltak csecsemőkkel együtt a folyóba, s lövöldöztek rájuk. A németek homlokára N betűt égettek. Örök szégyene marad az akkori Csehszlovákiának, hogy sem a sajtó, sem a vezető politikusok nem tettek semmit a szadista kilengések megállítására vagy mérséklésére.

A szlovák parlament bocsánatot kért a zsidóktól és a németektől, s ez nemes gesztus volt. Csak hát összességében sokkal több magyart hurcoltak meg az akkori években Szlovákiában („természetesen” törvényes úton), feledve a humánumot.36 Érdemes tehát a jogi hátteret is megvizsgálnunk.

II.

„A németeken elkövetett sok bestialitás — foglyokon, civileken, nőkön, sőt gyermekeken — 1945 májusa után elválaszthatatlan része annak a képnek, amely a háború utáni Csehszlovákia jogi és morális állapotát jellemezte, s előjele a következő évek és évtizedek fejlődésének.” (Vilém Hejl)37

A beneši dekrétumokról38 el kell mondanunk, hogy ezeken hozzávetőlegesen kilencven törvényt és rendeletet értünk, amelyeket a központi szervek és a Szlovák Nemzeti Tanács39 (Szlovákia legfelsőbb törvényhozó testülete) adott ki a Megbízottak Hivatalával együtt (az utóbbi a szlovák kormány jogkörét látta el).40 A jogi összefüggések megértése érdekében 1934-ig kell visszamennünk.

Tomáš Garrigue Masarykot ennek az évnek a májusában választották meg negyedszer államfővé. Életkorára való tekintettel (1850. március 7-én született) az elnök 1935. december 14-én lemondott, s utódjául Edvard Benešt ajánlotta. Négy napra rá, december 18-án a négyszázötven képviselő és szenátor közül négyszázharminc adta le rá szavazatát41 — közöttük a magyar képviselők is. Az új államfő megígérte a magyaroknak, hogy ezt sohasem fogja nekik elfelejteni: „Beneš köztársasági elnök úr köszöni a magyarok lovagiasságát, őszinteségét és egyenes magatartását, amelyet a választások előtt és a választások során tanúsítottak.”42 Kár, hogy erről tíz év múlva mégiscsak megfeledkezett.

Az 1920-ban elfogadott alaptörvény, amely 1948 májusáig maradt érvényben, kimondta: „A törvényhozó hatalmat a Csehszlovák Köztársaság egész területére kiterjedően a Nemzetgyűlés gyakorolja, amely két házból: a képviselőházból és a szenátusból áll." (6. § 1/c.) "Mindkét ház, amennyiben a jelen törvény másként nem rendelkezik, összes tagjai legalább egyharmadának jelenlétében határozatképes. [!] A határozat érvényességéhez a jelenlevők számának felét meghaladó többsége kívántatik meg." (32. §) A köztársasági elnök megválasztásáról az 57. § rendelkezett: „A választás érvényességéhez a képviselőháznak és a szenátusnak a választás idején fennálló együttes létszáma felét meghaladó többségének jelenléte és a jelenlevők háromötödrésznyi szótöbbsége kívántatik meg." (1/c.)43 Mint láthattuk, az elnökválasztás a törvény által megszabott módon zajlott le. A képviselőház háromszáz tagú volt (8. §), a szenátus százötven (13. §). Az új államfőre tehát jóval többen szavaztak, mint amennyit a törvény minimumként előírt.

Csehszlovákiában az államfőt hét évre választották (58. §, 2. c.), Beneš mandátuma tehát 1942. december 17-én járt volna le. Az alkotmány természetesen lehetővé tette az elnök számára, hogy lemondjon (59. §), de az közömbös volt, hogy milyen indítékból. Ennek körülményeivel az alkotmánylevél nem foglalkozott, csupán arról rendelkezett, hogy ilyen esetben új elnököt kell választani (uo.).

Beneš a müncheni konferencia után, amely elrendelte, hogy a németek lakta vidékeket adják át Németországnak, 1938. október 5-én lemondott, s 22-én — magánemberként — elhagyta az országot. 1939. március 16-án táviratban fordult Roosevelt amerikai elnökhöz, arra kérve az Egyesült Államok kormányát, hogy ne ismerje el a cseh országrészek egy nappal korábbi náci megszállását. Ezt mint „Csehszlovákia volt elnöke” írta alá, tehát akkor még elismerte saját lemondását.

Emil Háchát 1938. november 30-án választotta meg a kétkamarás nemzetgyűlés államfővé az alkotmány által előírt módon. A háromszáztizenkét szavazatból kétszázhetvenketten adták le rá voksukat, de már száznyolcvanhárom igen esetén is érvényes lett volna a választás.44 Az elnök még aznap letette a hivatali esküt, így megbízatása 1945. november 29-én ért volna véget. Prága felszabadulása után börtönkórházban hunyt el 1945. június 27-én, valamivel hetvenharmadik születésnapja előtt.45

Edvard Beneš először az Egyesült Államokban, majd rövid ideig Franciaországban, végül Londonban tartózkodott a háború végéig, pontosabban 1945. március elejéig, ha nem vesszük figyelembe 1943. november–decemberi moszkvai látogatását. Még Londonban 1941. október 15-én magánemberként „elnöki alkotmányrendeletet” bocsátott ki, amelyben államfői jogkörrel ruházta fel, valamint törvények kiadására, megváltoztatására és felfüggesztésére hatalmazta fel saját magát. Az angol fővárosban adta ki 1945. február 22-ei rendeletét, amelyben diktátori hatalmat adott magának addig az időpontig, amíg össze nem ül az ideiglenes alkotmányozó nemzetgyűlés. Erre október 28-án került sor. Éppen a köztes, május 8-ától október 28-áig tartó időszak a beneši dekrétumok kiadásának korszaka, amelyeket voltaképpen a kassai kormányprogram jó előre jelzett.

Mindezekre az eljárásokra a csehszlovák alaptörvény nem nyújtott jogalapot, mivel az elnöki rendeletek kiadását semmi módon nem szabályozta. Erre tehát Benešnek még akkor sem lett volna joga, ha valóban államfő lett volna. Magyarán: egy magánszemély törvénybe ütköző módon rendelkezett. Aligha beszélhetünk tehát másról, mint önkényes eljárásról. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a megállapítás az összes elnöki rendeletre érvényes, mivel, amint az elején leszögeztük, törvényhozó hatalommal csak és kizárólag a nemzetgyűlés rendelkezett.

Október 28-ra tehát végre összehívták az ideiglenes egykamarás nemzetgyűlést, amely nem választott testület volt, hanem kinevezés alapján ült össze. Ez szintén ellentmondott az alaptörvénynek, amely egyértelműen leszögezte, hogy képviselővé csak választásokon lehet válni (8. és 13. §).

„1946. február 28-án az ideiglenes nemzetgyűlés alkotmánytörvényt fogadott el, amellyel az összes köztársasági elnöki dekrétumot törvényerőre emelte. Meg kell jegyezni, hogy tagjai nem választásokon kerültek az ideiglenes nemzetgyűlésbe. Nem választott képviselők törvénybe iktatták egy nem választott elnök törvényeit. Az összes ország jogászai, gondolkozzatok!”46

Ez a testület tehát "megerősítette" Benešt államfői posztján. Súlyos jogsérelem esett az alkotmányon, hiszen Beneš 1938-ban lemondott, s ha ezt nem teszi, mandátuma 1942-ben akkor is lejárt volna. Így feltétlenül újra kellett volna választani. Ez később, a nemzetgyűlési választások után meg is történt, de megint csak egykamarás parlament határozott, s ez alkotmányjogi szempontból érvénytelenné tette az aktust.

A 115/1946. számú törvény, amelyet az ideiglenes nemzetgyűlés fogadott el, kimondta, hogy aki 1938. október 30-a és 1945. október 28-a között (tehát jóval a háború hivatalos befejezése után is) a csehek és a szlovákok szabadságának újbóli kivívásáért küzdve vagy a megszállók és segítőik tetteit megtorolva máskülönben bűnténynek minősülő cselekedeteket követett el, az mentesül a felelősségre vonás alól. Az alkotmányjogi bizottság 1946. május 7-én úgy jellemezte a törvénytervezetet, hogy az akkori cselekmények „nem büntetendők, hanem jogosak, mert már jellegük szerint főleg a szabadság hiányának idején helyettesítette a közhatalom megszállók elleni törvényeit”. Magyarán: minden szadista, gyilkos vagy rabló felmentést kapott, ha arra hivatkozott, hogy a két nép szabadsága érdekében követett el bűncselekményt. Ilyen rendelkezés életbe léptetése a jogállamiság halálát vonja maga után. Hejl tehát megalapozottan állított fel párhuzamot e törvény és a 213/1948. számú rendelkezés között, amelyet a népi-demokratikus rendszer védelmére hoztak, s amely hasonló módon legalizálta az önkényt, az erőszakot és a gyilkosságot.47

A parlamenti választásokat 1946. május 26-án tartották. Az alkotmány — mint már idéztük — előírta, hogy csupán két kamara együttes döntése emelhet jogerőre bármilyen törvényt. Ha tehát ez a csonka testület bármit is megszavazott, az nem emelkedhetett jogerőre. Hasonló helyzet alakult ki a Szlovák Nemzeti Tanács és a Megbízotti Testület esetében is. Ezeket a frissen megalakított szlovák szerveket az alkotmánylevél nem ismerte, így munkásságuk (törvényalkotó és -alkalmazó tevékenységük) sértette a hatályos alaptörvényt.

Ám nem csupán formális összeférhetetlenséget róhatunk fel nekik, az említett rendeletek kimerítették a faji megkülönböztetés kritériumait is. Mit írt elő ezzel kapcsolatban az alkotmány? „A Csehszlovák Köztársaság összes lakosa, tekintet nélkül születésre, állampolgárságra, fajra vagy vallásra, ezen köztársaság állampolgáraival egyazon korlátok között a köztársaság területén életüknek és szabadságuknak teljes és abszolút védelmét élvezik.” (106. §, 2/c.). „A Csehszlovák Köztársaság összes állampolgára, tekintet nélkül fajra, nyelvre és vallásra, a törvény előtt egyenlő, s egyazon polgári és politikai jogokat élvez.” (128. § 1/c.) „Az erőszakos elnemzetlenítés semmiféle alakban megengedve nincsen. Ezen elvnek be nem tartását a törvény büntetendő cselekménynek nyilváníthatja.” (134. §) (Most tekintsünk el attól a furcsaságtól, hogy az utóbbi rendelkezés feltételes módot használ, ami törvényes szabályozás esetében meglehetősen szokatlan, mivel nem szankcionálja egyértelműen a tiltott cselekményt.)

III.

„Nem kell mást tenni, mint együtt olvasni a beneši dekrétumokat az emberi jogokkal, s nyomban nyilvánvalóvá válik: e két dokumentum összeegyeztethetetlen egymás-sal.” Habsburg Ottó

Összefoglalva az elmondottakat leszögezhetjük: Edvard Benešt 1938-as lemondása után már sohasem választották meg Csehszlovákia legitim államfőjévé. Így az általa kinevezett kormány sem lehetett az. Sőt, az államfő, a kormány, képviselők, újságírók és más közéleti személyiségek a németek és a magyarok ellen izgattak, s ezzel törvénybe ütköző cselekedeteket követtek el. A kassai kormányprogram törvényen kívül állt. A prágai törvényhozás — csonkasága miatt — nem fogadhatott el érvényes törvényeket, s ugyanez vonatkozik az említett két szlovák szervre is. A felsorolt intézmények által jóváhagyott, kiadott, megszavazott vagy foganatosított rendeletek tehát törvényes kiadásuk, illetve elfogadásuk pillanatától érvénytelenek voltak. Ráadásul olyan diszkriminatív elveket alkalmaztak, amelyek a náci korszakra voltak jellemzők, s amelyeket az alkotmány és bizonyos rendszabályok tiltottak, sőt büntetésüket helyezték kilátásba.

Mivel az 1920. évi alaptörvény az elmondottakon kívül a személyes szabadságot is garantálta (107. §), s kimondta, hogy a magántulajdont kisajátítani „csupán törvény alapján és kárpótlás ellenében lehetséges, amennyiben törvény nem rendeli vagy nem fogja elrendelni, hogy kárpótlás nem nyújtható” (109. §), érvénytelen eljárással elfogadott törvény pedig nem számít érvényes rendszabálynak, s e jogokat is csupán hatályos törvény korlátozhatja (107. § 2/c., 108. § 2/c.), minden jogi praktika semmisnek minősíthető.

A kitelepítésről és az állampolgárság megvonásáról az alkotmány nem rendelkezett.50 Az utóbbi esetében békeidőben az állampolgárságot a csehszlovák belügyminisztérium öt esetben szüntethette meg: 1. ha az illető személy kitelepült, s idegen állampolgárságot kapott; 2. ha idegen ország szolgálatába lépett; 3. ha megszakítás nélkül tíz éven át külföldön tartózkodott, s ezt nem a csehszlovák kormány rendelkezésére tette; 4. ha egy kiskorút idegen állampolgárságú apja elismert a sajátjának, s annak állampolgárságát kapta meg; 5. ha egy nő idegen állampolgárságú személlyel kötött házasságot.

Mint láthatjuk, ebben az esetben egyik feltétel sem teljesült, így a Csehszlovák Köztársaság nem volt jogosult az állampolgárságot megvonni. Ekképp az ország jogrendjével ellentétes gyakorlatot folytatott. „Így tehát a konstitucionalizmust, azaz a korlátolt államhatalmat az államhatalmat az alkotmány elveinek sáncai között, Csehszlovákiában már 1945-ben tönkretették.”52 Nem lepődhetünk meg Vilém Hejl aforisztikus megállapításán, amely a felszabadulás pillanatát, 1945 májusát összekapcsolta az 1948. februári erőszakos kommunista hatalomátvétellel. „Ki gondolta, hogy májusban már február kopog az ajtón?”53 A jogállamiság haldoklása tehát már 1945-ben bekövetkezett.

Mindezek után érthető, miért ragaszkodik annyira a Cseh Köztársaság jogilag aligha védhető álláspontjához. Ha elismerné az itt felsorakoztatott érvek megalapozottságát, akkor több millió embert kellene kártalanítania,55 minthogy elvi-jogi szempontból igényelhető a kárpótlás, illetőleg az, hogy az egykori vagyont szolgáltassák vissza az eredeti tulajdonosnak vagy a törvényes örökösnek, a jogutódnak.

Az elmondottak természetesen a Szlovák Köztársaságra is érvényesek. Ennek az országnak is egyszer majd szembe kell néznie a kérdés anyagi oldalával, hogy az etikairól ne is beszéljünk. Habsburg Ottó azt mondta, hogy a beneši dekrétumok érvénytelenségének kimondása nélkül a Cseh és a Szlovák Köztársaság nem juthat be az Európai Unióba.57 A kérdés felülvizsgálatának tehát nagyon is időszerű és gyakorlati okai volnának. Doležal azonban úgy látja, a szudétanémetek kérdésének kezelésére cseh oldalról nincs meg a politikai akarat.58 A helyzet azóta sem változott. Az Európa Tanács azt javasolta, hogy Szlovákia helyezze hatályon kívül a beneši dekrétumokat, ám ezt mind Václav Havel, mind Michal Kováč államfő elutasította. Havel szerint ezek a jogszabályok a második világháború eredményeinek részei [!], ezért nem orvosolhatók az akkori sérelmek ezek eltörlésével.59 Ján Čarnogurský, a Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke szerint „a dekrétumok a múlttal függenek össze, amelyet lezártnak tekintünk, s ezért nem akarjuk megváltoztatni őket”. A lakosságcserét is rendjén valónak tartja a jogi végzettségű politikus.60 Rudolf Schuster német származású szlovák államfőt szintén hasonló judíciummal verte meg a sors, mint politikustársát: „Még korai értékelni e dekrétumok kiadását, mert sok ember, akiket érintettek, még él. Még várni kell, s a történészek értékeljék ki, milyen mértékben voltak hatékonyak, s kit károsítottak meg vagy kinek okoztak sérelmet. Nézetem szerint széles körű, netán kollektív büntetések nem lehetnek igazságosak, mert az emberek — egyének vagy egész családok — nem kaptak lehetőséget a védekezésre. De hagyjuk ezt a történészekre. Beneš dekrétumait most értékelni korai...” Eltekintve az idézett szöveg ellentmondásaitól és elhárító alibizmusától, meglehetősen megdöbbentő következtetést vonhatunk le belőle. Ha valakit jogsérelem ér, azt nem kell orvosolni, hanem meg kell várni, míg az illető meghal.62

Végezetül Bibó István intelmét kellene megfontolnia mindenkinek, aki e kérdésben nyilatkozik: „...a világnak velünk szemben való megbecsülését s akárki mással való összemérésünket nem az fogja meghatározni, hogy mennyit vallunk be és mennyit tagadunk vagy magyarázunk el, hanem az, hogy milyen komolysággal és határozottsággal állapítjuk meg a magunk felelősségét, mert csak ebben az esetben várható komolyan, hogy országunk egy következő alkalommal más, méltóbb arcot tud mutatni.”

Jegyzetek

1 Bibó, I.: Válogatott tanulmányok II. Magvető, Budapest, 1986, 728. l.

2 „Valamikor a csehek legjobb és legigazságosabb koponyái úgy érveltek a világ előtt, hogy új, modern államukból Svájc-szerű államot, »une sorte de Suisse«-t kívánnak alakítani, s Európa elismerő tapssal fogadta a tervet.” Szvatkó, P.: A változás élménye. Kalligram, Pozsony, 1994, 191. l. „... azok közé tartoztam, akik egy időben komolyan hittek Csehszlovákia svájci fejlődésének lehetőségében...” Peéry, R.: Gondolatok a tehervagonban, avagy Védőbeszéd a szlovákiai magyarok ügyében. Kalligram, Pozsony, 1993, 21. l. „A kelet-közép- és délkelet-európai államok közül egyedül a cseh államférfiak, többek között Eduard [!] Beneš helyeselték a kisebbségi jogvédelem eszméjét, elmenve egészen annak kijelentéséig, hogy »a csehszlovák köztársaságot [!] egyfajta Svájccá kívánják formálni«.” Romsics, I.: Beneš „egyfajta Svájcot” ígért. Vasárnap, 1998. október 14., 4. l. „Svájcon kívül talán Szlovenszkó az egyetlen háromnyelvű ország. Micsoda lehetőség lett itt kiküszöbölve! Itt majdnem minden családban ki tudok mutatni éppúgy szlovák, német vagy magyar őst.” Fábry, Z.: Üresjárat. Regio, Madách, Kalligram, Budapest, Pozsony, 1991, 130. l.

3 „...a két háború közti köztársaságban a csehek kisebbségként, nem pedig egy multikulturális állam egyenrangú szereplőjeként kezelték őket. A németek többségében ez a helyzet olyan sérelmeket okozott, ami ahhoz vezetett, hogy Hitlert válasszák.” Schöpflin, Gy.: Csehek, németek és az etnikai tisztogatás. Magyar Narancs, 1996. március 28., 40. l.

4 Michel Bernard tanulmánya a Revue des etudes Slaves 1979/1–2. számában. Ismerteti: Králik, J.: Naozaj pravda víťazí…? Národná obroda, 1994. október 14., 9. l. A cím [Valóban az igazság győz…?] a csehszlovák államelnökök jelszavára utal: Pravda vítĕzí! [Az igazság győz!] „Beneš már 1938 novemberében kijelentette, hogy ez a háború elsodorja a kisebbségeket.” Fábry, Z., i. m. 74. l.

5 Alexander Mach szlovák belügyminiszter „Magyarország ellen a szinte korlátlan revizionista propaganda mellett e revizionizmus tudományos gépezetét… építette fel, a magyarok kitelepítésének eszméjével évekkel megelőzte a londoni emigráns nacionalistákat, a Gardista című lapban — amelynek szerkesztésére személyesen ügyelt fel — olyan tervszerű magyarellenes hangnemet honosított meg, mely messze maga mögött hagyta a centralista szlovák nacionalizmus sajtójának soviniszta teljesítményeit”. „...a kitelepítést, illetve a lakosságcsere eszméjét szlovákiai viszonylatban ez a politikai garnitúra vetette a köztudatba, mint a békeszerződés után megbővülő Szlovákia kisebbségpolitikájának megoldását.” Peéry, R., i. m. 215., 31. l. „Karmasin tervei között szerepelt a szlovákiai magyar lakosság deportálása is, mert a magyarok nagy része szemben állt a Szlovákia jövőjét illető fasiszta elképzelésekkel. … Ezek helyébe Karmasinék százezer német család betelepítését tervezték, hogy ezáltal magasabb rendű nép foglalja el a kiürített helyeket.” Népszabadság 1962. június 7., Új Szó, 1962. június 7., idézi: Fábry, Z.: A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága. Új Szó, 1968. június 28.

6 „A fasizmus csak nacionalizmusán b e l ü l — minden más kizárásával — tudott szociális lenni. Pontosan úgy, ahogy önkifejezése mondja: Nationalsozialismus! Ez becsületes szűkítés volt, imponálóan őszinte a most uralkodó és farizeuskodó szláv fasizmussal szemben, mely szintén csak nacionalizmuson belül és ezáltal tud és akar szocializmust valósítani, minden más kizárásával. Azzal a különbséggel, hogy ő demokráciát mond és kommunizmust szuggerál. Pedig nem más az egész, mint tiszta szláv nemzetiszocializmus, ahol a demokrácia és kommunizmus csak kulissza, mely mögött a beneši és sztálini hitlerizmus éli életét.” Fábry, Z.: Üresjárat, i. m. 142. l. Fábry Zoltán sokadmagával szintén a fasizmus szót használja a nemzeti-szocializmus helyett. Holott a Harmadik Birodalom fasizmus utáni jelenség. Hitlert nem lehet faisztának nevezni. A mindmáig ható zavart az okozta, hogy Sztálin 1932 táján megtiltotta a nemzeti-szocialista kifejezés használatát, s helyette a fasiszta vagy hitlerista szót használják. Lukacs, J.: A történelmi Hilter, Európa, Bp. 1998, 44., 128., 114. l.

7 1944. szeptember 8-a és október 28-a között huszonegyezer szovjet és ezernyolcszáznegyvennégy csehszlovák katona esett el, továbbá megsebesült hatvanháromezer szovjet és négyezer-hétszáz csehszlovák katona. A harc erőszakolása hivatalosan azt a célt szolgálta volna, hogy segítséget nyújtson a szlovák nemzeti felkelésnek, ám a szovjet vezetésnek igazából nem állt érdekében a támogatás. „A fegyverszünetben [a magyar–szovjet fegyverszüneti tárgyalásokról van szó] meghatározott magyar visszavonulás esetén a szlovák felkelés hadserege és a duklai csehszlovák hadtest akadálytalanul hajthatta volna végre napok alatt a magyar etnikum elűzésének meneküléssé nyilvánítható kidolgozott haditervét.

A moszkvai Za svobodné Československo [A Szabad Csehszlovákiáért] 1944. október 6-án rendkívüli felhívással fordult a duklai csehszlovák hadsereg katonáihoz, amikor átlépték a lengyel–csehszlovák határt. Az Otthon vagyunk című kiadvány szerint: »Most kezdődik a Csehszlovák Köztársaság nagyarányú megtisztítása a németektől, magyaroktól és árulóktól.« (A Faraghó-féle magyar delegáció ekkor már Moszkvában tartózkodott.) Míg a magyar Horthy-rendszer »kiugrói« jóhiszeműen tárgyalgattak, a moszkvai hadparancs így folytatódott: »Csak az az áruló nem árul el bennünket újra, akit kegyetlenül megbüntetünk. Csak az a német és magyar nem veszélyes többé, akit megtanítunk arra, hogy jár az, aki a másét elveszi.« Majd befejezésül ismét: »Most kezdődik a köztársaság megtisztítása a németektől, magyaroktól és árulóktól.«

Röviden és érthetően: Ha a háborúból való októberi kiugrás 1944-ben sikerül, akkor a szlovákiai és a bácskai magyarság a lengyelországi németek sorsára jut. Potsdamban 1945 nyarán Sztálin és Molotov rendületlenül bizonygatta az amerikai tiltakozókkal szemben, hogy a nyolcmillió lengyelországi német »elmenekült«. Ugyanígy sikeresen tájékoztatni lehetett volna a világot arról, hogy a magyar »fasiszta csőcselék« 1944. október második felében Magyarországra »menekült«. … Szlovákiában az októberi napokban [1944-ben] ezért hárult az elűzés feladata a felkelés katonai erejére és Svoboda tábornok [Ludvík Svoboda – a későbbi köztársasági elnök – az NKVD munkatársa volt. Churaň a kol.: Kdo byl kdo v našich dějinách ve 20. století II., Libri, Prága 1998, 168. l.] duklai hadseregére, a diplomáciailag és katonailag is tökéletesen előkészített haditervet azonban keresztülhúzta a Horthy-féle kiugrási kísérlet meghiúsulása.” Janics, K.: A kassai kormányprogram és a magyarság „kollektív bűnössége”. Pannónia, Pozsony, é. n., 7–8. l. Csehszlovákiai Kommunista Pártja 1944. augusztus 23-ai állásfoglalása szerint legyenek „a Vörös Hadsereg segítségével elkergetve a németek és magyarok Szlovákia megszállt részeiről” (értsd: az első bécsi döntés után Magyarországnak ítélt sávról). Három szlovákiai partizáncsoport (a Jegorové, a Bieliké és a Sečanskýé) nyomtatott röplapot adott ki Roduverní Slováci (Fajhű szlovákok) címmel. Ebben a következők olvashatók: „Azért csoportosultunk, alakítottunk partizánegységeket, szereztünk fegyvereket és mentünk a hegyekbe és erdőkbe, ahonnan kérlelhetetlen harcot folytatunk a németek, magyarok és árulók ellen. Azon szlovákok példáját követjük, akik szovjet-Ukrajnában, Fehéroroszországban és a Krímen átmentek a szovjet partizánokhoz, együtt velük üssük a németeket és magyarokat, és most hazatérnek mint győztesek a csehszlovák hadsereg soraiban.” Jablonický, J.: Povstanie bez legiend. Obzor, Pozsony, 1990, 104., 159. l.

8 Illyés, Gy.: Beatrice apródjai. Szépirodalmi, Budapest, 1979, 87. l.

9 Az 1944. évi 1240 M. E. számú rendelet a zsidók megkülönböztető jelzéséről. In: Vértes, R. (szerk.): Magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1938–1945. Polgár, Budapest, 1997, 330. l.

10 „Csakhamar mellém telepedik dr. Janota Milán, a csehszlovák információs minisztérium tanácsosa, fő vitapartnerem. … Nem hiszi el, hogy magyarnak nem lehet rádiója Szlovákiában. »Véletlenül« az aktatáskámban van a jogfosztó rendeletek jegyzéke. Megmutatom neki a számot. … Nem éppen diplomáciai köntörfalazással felelek:

— Az ilyen formalitások Európában nagyon ismerősek. Míg doktor úr Amerikában volt, például a közép-európai zsidók is feketén hallgattak rádiót. Nem furcsa önnek ez a párhuzam?” Boldizsár, I.: Párizs, 1946. Látóhatár, 1982. május, 34. l. „A szlovák fasiszta állam 1942. évi zsidóellenes diszkrimináló alkotmánytörvénye szóról szóra ugyanazt mondja ki, mint az 1945. évi 33-as és 108-as dekrétum a magyarokról: megfosztja állampolgárságuktól és elkobozza vagyonukat. A látókört tágítani is lehet: a nácizmus zsidóellenes diszkriminációs tételei szövegezésükben is döbbenetesen azonosak a 33-as dekrétummal. Állampolgár csak az lehet, aki tagja a nemzetnek; a nem állampolgároknak politikai jogaik nincsenek stb. Alfred Rosenberg szerint: »A mi számunkra a jog kizárólag az, ami a nemzet érdekeit szolgálja.«” Janics, K.: A hontalanság évei, Hunnia, Budapest, 1989, 184. l. Indokolt ez a párhuzam már csak azért is, mert 1938 után „Α kisebbség ezekben az esztendőkben kezdte megérezni, milyen a zsidósors”. Peéry, R., i. m. 38. l. „A szlováknak a magyar a zsidaja.” Fábry, Z., i. m. 45 l.

11 „A világ a faji diszkriminációért harcol, vagy ellene? … Azt hiszem, … az örmények sorsára jutunk, talán nagyobb udvariassággal, mint Enver pasánál.” Szalatnai, R.: Két hazában egy igazsággal. Magvető, Budapest, 1982, 328–329. l. „A [pozsonyi] Pravda minden számának a fején ez olvasható: »Smrt’ fašizmu!« [Halál a fasizmusra!] Öngyilkosok akartok lenni?!

A fasizmus halála ezen a földdarabon csak a ti sovinizmusotok halálát jelentheti. ... Igen: halál a német és magyar fasisztákra, hogy ezek helyén kiélhesse magát a szláv fasizmus. ... Európa egy nagy tévedésben leledzik: Csehszlovákiát még az elsőnek tartja változatlanul, holott maguk a csehek és szlovákok azok, akik a legélesebb választóvonalat húzzák az első és második republika közé. Ennek a másodiknak semmi közössége a demokráciát és humanizmust megkísérlő elsővel. De a külföld felé az elsőt tartják — palifogónak.” Fábry, Z., i. m. 74., 57., 149. l.

12 Vadkerty, K.: A reszlovakizáció. Kalligram, Pozsony, 1993, 62. l.

13 Popély, Gy.: Népfogyatkozás. Regio, Budapest, 1991, 128. l.

14 Gyurgyík, L.: Magyar mérleg. Kalligram, Pozsony, 1994, 12. l. A csehszlovák kormány 1945. december 4-ei, 11. ülésének jegyzőkönyve: „J. Lichner szerint… beérhetjük háromszázezer magyar kitoloncolásával, mert a magyarság olyan népelem, amelyet egészében könnyű beolvasztani, s hogy számíthatunk rá, hogy utána a maradék magyarok aránylag könnyen beolvadnak. … Dr. Vl. Clementis államtitkár is osztja a véleményt, hogy az itt maradó magyarok beolvasztása, ha nem lesznek sokan, viszonylag könnyen sikerülni fog. Másfelől a tárgyalások során kinyilatkoztatta a magyar külügyminiszternek, hogy nem érdekel bennünket azoknak a szlovákoknak a sorsa, akik nem óhajtanak Szlovákiába költözni, hanem azzal számolunk, hogy ezeket a szlovákokat elmagyarosítják, s hogy sok sikert kívánunk nekik hozzá. J. Ursíni alelnök szerint a határvidékre szlovákokat kell telepíteni, a maradék magyarokat a határvidékről az ország belsejébe. Ezzel a beolvadási folyamat felgyorsul. J. Lichner államtitkár még hozzáfűzi, hogy ez a beolvadás számos magyarnak voltaképp csak az eredeti nemzetiséghez való visszatérést fogja jelenteni, mert sok esetben ezek a magyarok igazában csak elmagyarosodott szlovákok. [Régi, megalapozatlan mítosz ez, amely mindmáig kísért.] … A kormány... a jelentést tudomásul veszi...” Koncsol, L.: Pillantás a politika boszorkánykonyhájába. Vasárnap, 1995. november 26., 3. l. Henkey Gyula 1956 és 1991 között 30 247 felnőtt személyt — köztük 28 187 magyart — vizsgált meg antropológiai szempontból. Ebből kiderül, ki kit asszimilált. „Az itteni [értsd: Kárpát-medencei] szlávok nem voltak tiszta szlávok (Tretyakov, 1953), kialakulásukban jelentős szerepük volt a közép-ázsiai eredetű lovas, állattenyésztő népeknek, elsősorban a kései avaroknak. A szlovákok őseinek keveredését a kései avarokkal Eisner (1933) és Fügedi (1938) említiκ [!]... Palócföldi szlovák vizsgálataim szerint (Henkey, 1985) a régi szláv típusok és formák 10,3%-ban, a törökös típusok 28,5%-ban, a finnugor formák 10,6%-ban voltak kimutathatók. …

1991-ben végzett Zobor vidéki és dunamocsi vizsgálataim eredményei magyar őstörténeti szempontból is fontosak lehetnek. ... a törökös típusok a Zobor vidékén 65,1%-ban voltak kimutathatók a 47,7%-os magyar átlaggal szemben.

Komárom környékét — Anonymus szerint — Árpád fejedelem Ketel kabar vezérnek adományozta (Blaskovics, 1991). Ezzel összhangban van, hogy a környékbeli Dunamocson a törökös típusok gyakorisága 52,9%, a 10%-ban kimutatott dinári típuson belül pedig 6,4% kapcsolódik a kaukázusi változathoz, ami két és félszerese a magyar átlagnak. …

...1991 elején még sor került Rimaszombat környéki vizsgálataimra a Gortva patak környékén. A törökös típusok együttes előfordulása 65,8%, a finnugor jellegegyütteseké 3,9%, a régi szláv formáké 0,4%. ... a »palóc centrumnak« a Szlovák Köztársasághoz tartozó része nagyobb mértékben őrizhette meg a törökös magyar jellegeket, mint annak Magyarországhoz tartozó községei. … A Gortva patak környéki magyarok meglepő közelséget mutatnak embertani szempontból a Zobor vidékiekhez.” Henkey, Gy.: A Kárpát-medence népeinek etnikai embertani képe. A Magyar Ifjúság Érdekeit Védő Szövetség, Léva, 1993, 1., 8., 9., 11., 12. l.

15 Vadkerty, K., i. m.

16 Rašla, A.: Ľudové súdy v Československu po II. svetovej vojne ako forma mimoriadneho súdnictva. SAV, Pozsony, 1969, 153. l.

17 Janics, K.: A hontalanság…, i. m. 207–208. l.

18 Haraksim, L.: Národnosti na Slovensku. VEDA, Pozsony, 1993, 97–98. l. „A Szlovákiából kitelepítettek összlétszáma 89 660 volt.” Vadkerty, K.: A deportálások. Kalligram, Pozsony, 1996, 10. l.

19 Uo. 42. l.

20 Zolczer, L.: Békében is folyt a rabszolgakereskedelem. Adták-vették a magyart, mint a barmot! Szabad Újság, 1998. január 14., 12. l.; Somogyi, M.: Cselédsorban Csehországban. Vasárnap, 1990. augusztus 24., 3. l.

21 „...törvénytelen és jogtalan volt a magyarok elűzetése szülőföldjükről a háború után.” Dobal, V.: Szörnyű jogi normák. Új Szó, 1998. október 6., 2. l.

22 1997. augusztus 15-én a szlovák kormányfő azt nyilatkozta a szlovák rádiónak, hogy Hornnak megmondta, „tegye a két ország lehetővé a kisebbségeknek a szabad állampolgárcserét. Azaz a magyarországi szlovákok költözhessenek Szlovákiába, a szlovákiai magyarok pedig Magyarországra. Mečiar szerint a magyar fél nem volt hajlandó erről tárgyalni.” Neszméri, S.: Mečiar jól megmondta Hornnak. Szabad Újság, 1997. augusztus 27., 2. l. „Harmadik pontként javasoltam, hogy a Szlovák Köztársaságban és a Magyar Köztársaságban élő szlovák, illetve magyar nemzetiségű polgárok számára vezessük be a személyek szabad mozgását, beleértve az állampolgárság megváltoztatásának lehetőségét is, tehát ha Magyarországon élő szlovákok Szlovákiában szeretnének lakni, a magyar kormány kötelezné magát arra, hogy elengedi őket az állam kötelékéből, mi pedig befogadjuk őket a mi államunk kötelékébe. Ugyanezt kértem én is, hogy a magyar kormány vállalja, hogy azokat a magyar nemzetiségű polgárokat, akik nem akarnak Szlovákiában élni, saját állampolgáraiként befogadja, miközben egyik fél sem gyakorolhat nyomást ezekre az emberekre, hogy másként távozzanak, mint önkéntes alapon. … Mikor az asztal túloldalán ezt mondtam, Horn miniszterelnök úr elsápadt...” Mit mondott Mečiar? Vasárnap, 1997. október 1., 4. l. Íme a reakciók. George Funar kolozsvári polgármester: „Jómagam is javasolni fogom hasonló intézkedések foganatosítását Románia és Magyarország között.” A lakosságcsere jogsértő. Vasárnap, 1997. október 14., 4. l. Juraj Alner, a Národná Obroda szerkesztője: „...a lakosság kitelepítése, áttelepítése, amely nem individuális, de kollektív, szomorúan ismert a történelemből. Most van az ötvenedik évfordulója a szlovákiai magyar lakosság áttelepítésének. Egyértelmű, hogy ez nem lehet semmilyen probléma megoldása. Ellenkezőleg: ez olyan problémateremtés, amely kezelhetetlenné válik, s katasztrofális következményei lehetnek. Maga a gondolat is rendkívül veszélyes.” Galán Géza színművész: „Azzal a jónevű német napilappal értek egyet, amelyik egyértelműen a nevén nevezte Szlovákia minden problémáját: a már-már tragikus gondokat pontosan úgy hívják, mint Horrorország kormányfőjét.” Lehet-e megoldás? Vasárnap, 1997. szeptember 24., 2. l. Ha következetesek vagyunk, el kell utasítanunk minden olyan tervet, amely a csángók tömeges hazatelepítését szorgalmazza.

23 Vadkerty Katalin előadása nyomán.

24 Bővebben lásd: Jedermann, F.: Ztracené dĕjiny. ISE, Prága, 1990; Jak život opustil šumavské Pohoři? Lidové noviny, 1994. június 1., 9. l. „...a cseh föld két nemzet hazája volt. A cseh nacionalisták megfosztották a csehországi németeket honossági joguktól, betelepültnek nyilvánítva őket. … Két emberöltő alatt városok tucatjait alapították, amelyek az uralkodó hatalom gazdasági alapjává váltak. … Ha valaki ma, a huszadik század alkonyán kijelenti, hogy a németek csaknem kezdettől fogva részt vettek a cseh állam felépítésében, akkor nehéz bármit is felhozni ez ellen. … Évszázadokon át a mi közös földünk volt ez. … Ez a világ, amelynek rendje kedvezett Csehország mindkét népe zavartalan együttélésének, visszavonhatatlanul elmúlt. Kőtanúi pusztulnak, eltűnnek. Barangolok ezen a földön, s látom Ronov, Hasištejn és Rýznburk romjait, az osecki és broumovi templom halott testét, Červený Hrádok ős Jezeřa lemállott vakolatát. Úgy nézek ki, mint a keresztény középkor szerelmese, aki Kis-Ázsiában járva azt mondja: itt lakott Galatea, itt Efezosz, Pergamosz, ott Laodicea…” Přihoda, P.: Elveszett történelem. Részletek a szerző Cseh Kór című könyvéből. Vasárnap, 1993. június 27., 9. l.

25 Vadkerty, K.: A reszlovakizáció, i. m.

26 Košický Večer, 1991.október 11., 5. l. és 1997. szeptember 4., 1. l.

27 Henkey, Gy.: A Kárpát-medence..., i. m.

28 Az ENSZ közgyűlésének 1946. december 13-ai határozata értelmében a genocídium egész embercsoportok létezéshez való jogának tagadása. Az ilyen tettek megbüntetése nemzetközi érdek (Střední Evropa, 1990/14., 42. l.). Ezek szerint a szellemi népirtás is büntetendő cselekmény.

29 Vadkerty, K.: A deportálások, i. m. 107–108. l.

30 Csehszlovákiából a világháború után 2 921 000 németet (beleértve a szlovákiai kárpáti németeket is) üldöztek el. A balti államokból, Lengyelországból, Csehszlovákiából, Magyarországról, Jugoszláviából és Romániából összesen 11 730 000 németet telepítettek ki (Magyarország, 1990/36., 5. l.). Csehszlovákiában a deportálások és a brutalitások következtében hozzávetőlegesen 220–270 ezer ember pusztult el (szudétanémet becslés). Az NSZK-ban az ötvenes években végzett kérdőíves felmérés szerint tizennyolcezer a deportálással összefüggő halálesetek száma (beleértve az öngyilkosságokat is). Közvetlenül az erőszakoskodásoknak ötezer-ötszáz haláleset tulajdonítható dr. Jan Kučera, a Cseh Tudományos Akadémia Közép- és Kelet-európai Intézetének munkatársa szerint. Természetesen nem minden haláleset volt tanúvallomással igazolható, így a valóságban ez a szám még magasabb. „A másik oldalon nem örülnék neki, ha következtetéseim, amelyek jelzik, hogy az áldozatok valódi száma alacsonyabb volt, mint ahogy a szudétanémet landsmanschaft-körökben idézik, bizonyos olyan típusú megelégedettségre vezetnének: Hisz oly nagy dolog nem is történt.” Národná Obroda, 1991. szeptember 9., 13. l., a Zemĕdĕlské noviny 129. számában megjelent interjú ismertetése.

31 „A csehek története mindenekelőtt azt sugallja, hogy az »etnikai tisztogatás« nem éri el azt az eredményt, amire a tisztogatók számítanak: az etnikai egységet és a nemzet zavartalan fejlődését. …

Az egyik ok az, hogy egy nemzetiségi csoportot ugyan ki lehet telepíteni, de a közösség ettől még nem tűnik el végérvényesen. Elszenvedhet szörnyű traumákat és megaláztatásokat, de végül újra összeáll és megpróbál választ találni arra, miért vált a kiűzetés áldozatává. … Ha egy csoport egyszer öntudatra ébred, ezt nem adja fel, akkor sem, ha nyílt támadást kell elszenvednie. A kollektív öntudatnak valójában ez a legmegdöbbentőbb vonása. …

A második ok... az, hogy az elkövetők nehezen tudják megtölteni az elnyert területeket — nemcsak területileg és demográfiailag, de kulturális, morális és intellektuális tekintetben sem. Az újonnan elnyert területek valahogy kívül rekednek a közös látóhatáron, mintha nem kerültek volna teljesen birtokukba.

Legalább három generációra van szükség ahhoz, hogy az új telepesek teljesen otthon érezzék magukat új birtokaikon. …

A harmadik ok pedig a bűnösség problémája. … Általában a megtorlástól vagy az elnyert terület elvesztésétől való félelem dominál, de mindig megjelenik az idegesség, kétség és sajnálat, az a gondolat, hogy ha az áldozatoknak valaha is lesz erejük visszafordítani a történelem folyását, ezt meg is fogják tenni.

Ettől a hozzáállástól igen nehezen lehet megszabadulni.” Schöpflin, Gy., i. m. 40–41. Schmidt Mária: „Márai azt írja, a mi századunk a kollektív ütközések százada. … Ebben az évszázadban több mint százmillió ember… esett áldozatul a kollektív büntetéseknek.” Lovas, I.: A kollektív büntetések évszázada. Új Demokrata, 1994. december 1., 18. l.

32 Hejl, V.: Zpráva o organizovaném násilí. Univerzum, Prága, 1990, 17. l.

33 Střední Evropa, 1990/15.; „Az ezekre az eseményekre vonatkozó több mint tízéves kutatásaim alatt nem találkoztam egy visszaemlékezővel sem, aki a leírt kegyetlenkedésekkel egyetértett volna.” Havel, J.: V zájmu pravdy…. Lidové noviny, 1990. július 13., 4. l.

34 Hejl, V., i. m. 15. l., Střední Evropa, 1990/15. „A szudétanémetek zömének sejtelme sem volt Beneš dr. és emigráns munkatársainak háború utáni szándékairól. Sok helyen azután, hogy a rendes rendőri és közigazgatási hatáskört a csehek vették át, a helyzet megnyugvása volt várható a háborús megszállás borzalmai és erőszaka után. A szudétanémetek számára borzalmas felocsúdást jelentett ebből az illúzióból, amikor belső-Csehországból megérkeztek a Szudéta-vidékre az első teherautók a nagyobbrészt német egyenruhákba öltözött és német fegyverekkel felfegyverzett forradalmi gárdákkal. Amíg a helyi csehek vagy azok, akik korábban települtek le a Szudéta-vidéken, s ismét visszatértek, ez idáig legtöbbször értelmes álláspontra helyezkedtek, … ezek az egységek, amelyeket a központi cseh szervek vetettek be, szerveztek és irányítottak, magukkal hozták a gyilkosságok, erőszakosság, kínzás, megalázás és rablás egész borzalmát. … Sok helyütt… tömeges kivégzéseket és vérfürdőt rendeztek, ami legborzalmasabbat Európa történetében fel lehet jegyezni. Prágában ezek a tömeges bűncselekmények közvetlenül az utcai harcokkal állnak összefüggésben május 5-e után. De itt is a kezdetektől látható különbség volt a polgári-konzervatív csoport és a szélsőséges nacionalista csoportok között, amelyek céljaik érdekében kéz a kézben a kommunistákkal léptek fel. A prágai rádió uszító felszólításai által felkorbácsolva, amely a csehek kezére került, a város szó szerint vértől ittas tömeghisztériába esett, amely megnyitotta a szadizmus kapuit, s borzadállyal teli tettekre vezetett, amelyek a huszita korszak borzalmait felülmúlták. … Hasonló eseményekre került sor további cseh-, morvaországi és sziléziai városokban. A tömeges bestialitások néhol olyan formát öltöttek, hogy ellenük a szovjet megszálló hatalom volt kénytelen fellépni.” Turnwald, W.: Dokumente zur Austreibung der Sudetendeutschen II. Střední Evropa, 1990/14., 35. l. Akár Észak-Erdélyben a háború vége felé. „Minden ítélőképességgel megáldott embernek el kell ismernie, hogy a cseh bosszú többszörösen felülmúlta a németek által a cseheken elkövetett bűncselekményeket. Ha az, aki a kitelepítést kierőszakolta és elkövette, nem háborús bűnös, akkor bizonyára K. H. Frank és Rosenberg sem az, ha a kitelepítés nem volt bűntény, akkor ennek a fogalomnak nem kell léteznie. És ha bárki a csehek közül nem ismeri el nemzetünk bűnösségét a németekkel szemben, ahogy a német nemzet elismerte saját bűneit, úgy egészében bűnrészes ebben az akcióban, amelynek nincs a történelemben párja. A kelet-európai kitelepítések a legtömegesebb lakosságmigrációk voltak a zsidók kiirtását, a szovjet deportációkat és saját lakosságuk legyilkolását követően, a legújabb kori Európa legbarbárabb cselekedetei. Bölcsőjénél Masaryk tanítványa, Beneš állt. És Masaryk saját fia csak hallgatott.” Andreas: České blouděni III. In: Kučera, R.: Kapitoly z dejin Střední. Češi a Němci Evropy. München, 1989, 237. l. Beneš 1946. karácsonyi beszédében a következőket mondotta: „»Hazánkban ez az idei karácsony azáltal nyer különös jelentőséget és jelleget, hogy most első ízben ünnepeljük németek nélkül.«

Ez olyan behemót ízléstelenség, melyre alig van példa: ünnepelnek szétzüllesztett családok és otthonok emberei nélkül, s a földönfutókról, e tényről még dicsekedve is beszél! Es ist erreicht!” Fábry, Z., i. m. 142. l. Pochod smrti přežila zázrakem. Lidové noviny, 1995. december 19., 5. l.; Vyšetřování odsunu Němců odloženo. Lidové noviny, 1996. január 5., 4. l. A szlovákiai kárpáti németek kálváriája külön fejezetet kívánna (Kiss, J.: Povedať pravdu o krivdách. Víkend (a Východ melléklete), 1990. március 2., 2. l.; Chovanec, J.: Trest bez súdu. Slobodný Piatok, 1991. február 15., 9. l.; Vicsotka, M.: Még éltek a holtak. [270 dobsinait mészároltak le.] Kapu, 1990/10., 20–21. l.; Osudy Nemcov na Slovensku. „A háború előtt 150 000 — ma 15 000?” Výber, 1991/36., 17–19. l.

35 Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása. Pannónia, Pozsony, 1996, 300–302. l. „A benesi [!] dekrétumok és végrehajtásuk kimerítik az emberiség elleni bűntett tényállását. Visszavonásukat Csehszlovákia korábbi s utódállamainak jelenlegi vezetői sem kezdeményezték. Elmaradt a bocsánatkérés, esetleg egy szolid főhajtás a magyar nemzet, illetve a felvidéki magyarság előtt.” Izsák, L.: Elmaradt a bocsánatkérés. Magyar Nemzet, 1997. március 7., 10. l.

36 Régi jogi axióma, hogy ha a törvény ütközik az etikával, akkor a törvényt kell megváltoztatni.

37 Hejl, V., i. m. 13. l.

38 Egy 1994 júliusában Csehországban végzett közvélemény-kutatásban a megkérdezettek 57%-ának az volt a véleménye, hogy e rendszabályok érvényességét határozottan fenn kell tartani, 9% érzett hajlandóságot arra, hogy némelyiknek a felülbírálását elfogadja, 7% az összes esetében támogatta volna a felülbírálást, 27%-nak pedig nem volt véleménye. Sme, 1995. február 18., 1. l. Milan Uhde, a cseh parlament elnöke elismerte, hogy a beneši dekrétumok „mai szempontból nem szép olvasmányok”, de olyan vastag foltnak nevezte őket, amelyeket a már előbb létező durva zsákra varrtak. Václav Klaus kormányfő elutasította, hogy erkölcsileg elítéljék ezeket a rendeleteket. Uhde ezt olyannak tartaná, mintha a durva zsákról lefejtenék a foltot, s csupán azt értékelnék (Lidové noviny, 1995. május 31., 1. l.). A csehek elutasító magatartása számtalan esetben dokumentálható, főleg azzal kapcsolatban, amikor Rudolf Dreithaler a brünni székhelyű cseh alkotmánybírósághoz fordult. A német nemzetiségű Dreithaler visszakapta libereci házát, mert a háború után családját nem telepítették ki, s nem lehetett rábizonyítani, hogy a háború idején államellenes magatartást tanúsított volna. De csupán az akkori dekrétumoknak megfelelően jártak el, ráadásul anyja cseh volt, s a ház az ő vagyonához tartozott (Lidové noviny, 1994. november 22., 16. l.; 1995. február 14., 3. l.; 1995. március 9., 1., 16. l.; 1995. március 17., 8. l.; 1995. június 9., 17. l.; 1995. június 23., 1. l.; 1995. június 27., 6. l.). Rajta kívül még hat szudétanémet követeli ingatlanjait. Dreithaler, annak az 108/1945-ös dekrétumnak a hatályon kívül helyezését kérvényezve, amellyel a németek és a magyarok vagyonát elkobozták, hasonló érveket sorakoztatott fel, mint tanulmányunk: az államfőnek nem volt joga ilyen törvényeket hozni, csakis a parlamentnek, ráadásul Beneš nem volt már államfő (Horák, I.: Před Ústavním soudem bude okolo Benešova dekrétu asi horko. Lidové noviny, 1996. március 6., 16. l.). Nagyon helytállóan mutat rá Bohumil Doležal cseh politológus az alkotmánybíróság fura jogértelmezésére. A testület ugyanis úgy magyarázta a dolgot: „»...az elkobzásnál nem volt meghatározó az ellenségesség a Csehszlovák Köztársasággal vagy a cseh és szlovák nemzettel szemben, tekintet nélkül a nemzetiségre.« …

Nem marad más, mint idézni a 108. dekrétum 1. §-ának 2. bekezdését, amelyről szó van. E szerint kártérítés nélkül elkobozzák a vagyonát »a német vagy magyar nemzetiségű fizikai személyeknek, kivéve azokat a személyeket, akik tanúsítják, hogy hűek maradtak a Csehszlovák Köztársasághoz, sohasem vétettek a cseh és szlovák nemzet ellen, s vagy tevőlegesen részt vettek felszabadításukért a harcban, vagy szenvedtek a náci vagy fasiszta terrortól.« Az az állítás, hogy nem számított meghatározó szempontnak a nemzetiség, amint az idézetből kitűnik, több mint vakmerő. Továbbá... az az igazság, hogy ellenségnek számított minden német és magyar, amennyiben nem igazolja, hogy aktívan fellépett vagy károsult. Ilyen pontatlanság egy jogi szövegben megdöbbentő.” A szerző ezután egy összehasonlítást tesz az alkotmánybírósági döntés abszurditásának szemléltetésére. „...képzeljük el, hogy elrendelnénk minden kommunista vagy kommunista-szimpatizáns vagyonának elvételét, s megfosztanánk őt polgári jogaitól.” Közéjük kellene sorolni a párt tagjait, a prokommunista csoportok tagságát (szakszervezet, ifjúsági szövetség, nőszövetség stb.), valamint mindazokat, akik ebben az időszakban valamelyik választás alkalmával a Nemzeti Front (értsd: Hazafias Népfront) listájára szavaztak. „S ezt csak azért idéztem, hogy ódzkodjunk az olyan különös elképzeléstől, miszerint ha a magunkfajtával történik valami, az más, mint ha ugyanaz mással fordul elő.” Doležal, B.: Mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek. Lidové noviny, 1995. március 17., 8. l.

39 „A Szlovák Nemzeti Tanács címere: »Höchster Nationalismus ist höchster Sozialismus« (Hitler 1933-ban)” (A legmagasabb fokú nacionalizmus a legmagasabb fokú szocializmus. Fábry, Z., i. m. 83. l.).

40 Udvardy Károly szerint pontosan nyolcvankilenc ilyen német- és magyarellenes rendeletet érvényesítettek (Kassa, 1945. április 5., Magyarok vasárnapja, 1994. november 27., 4. l.). Prágában 1995-ben könyv alakban adták ki mind a száznegyvenkét dekrétum időrendi listáját, közülük a legfontosabb negyvennégyet szöveghűen közölték. A kötetben szerepel több korabeli dokumentum is. Václav Havel elnök ez alkalomból a következőt nyilatkozta, amely hajmeresztő megnyilvánulás egy humanistától: „Nem titkolhatom el, hogy az úgynevezett beneši dekrétumokban sok olyan dolog van, amelyhez kritikusan viszonyulok, de nem tudom, hogy egy ötvenkilenc éves embernek a XX. század végén milyen mértékben van joga elbírálni az olyan aktusokat, amelyek ötven és több évvel ezelőtt történtek, egészen más korban.” A lap munkatársa megkérdezte tőle, vajon melyiket nem írná alá. „Václav Havel bevallotta, hogy ezt a kérdést gyakorta teszi fel önmagának, de úgy véli, jogosulatlanul, mert abban a korszakban nem volt »része a kor összefüggésrendszerének«, amelyben döntenie kellett volna, hogy aláírja-e vagy sem. Az elnök emellett a dekrétumok fő jelentőségét abban látja, hogy megalapozták a csehszlovák államiság felújítását a szabadság hiányának idején, s lehetővé tették a háború utáni Csehszlovákia létét mint győztes államét.” Dekréty na Pražském hradě. Lidové noviny, 1995. szeptember 27., 16. l. „Václav Havel (aki nagy hős volt) a legelőkelőbb és legnobeldíjasabb írókhoz írott »fórném« leveleiben, a legfinomabb revükben tanít ki bennünket arról, hogy mi az értelmiség hivatása, a politikától való finnyás eltávolodás, a belső szabadság.

Egy új Marcus Aurelius.

Hogy közben a saját pártját (és még egyet-kettőt) gleichschaltolták, hogy a sajtószabadság halott, hogy a szlovák cigányokat megfosztják állampolgárságuktól, hogy a cseh alkotmánybíróság megerősíti a németek és a magyarok kollektív bűnösségét, hogy a neokonzervatív mezben folytatódik a Gottwald–Novotný–Husák-rutin, igaz, politikai megtorlás nélkül –, de az is igaz, hogy nincs mit megtorolni.” Tamás G. M.: Dr. Klaus csehója. Népszava, 1995. június 6., 6. l.

41 Světové dějiny v kostce. Toužimský a Moravec. Prága, 1946, 456. l.

42 Esti Újság, 1935. december 20.

43 A Csehszlovák Köztársaság alkotmánylevele. Állami Könyvkiadó Hivatal, Prága, 1923. Az alkotmányra vonatkozó további idézetek is ebből a hivatalos kiadványból valók, mégha a fordítás gyakorta magyartalan.

44 Tomášek, D.: Deník druhé republiky. Naše Vojsko, Prága, 1988, 96. l. „A megszállt területek képviselőinek és szenátorainak kiválása után megcsappant létszámú parlament 1938. november 30-án új köztársasági elnököt választott Emil Hácha, a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság elnöke személyében. Igaz, az Alkotmánylevél 59. §-ában megszabott 14 napon belüli határidő be nem tartásával. Edvard Beneš elismerte az elnökválasztás tényét, sőt gratulált is Londonból utódjának. Később látva a háború alakulását, úgy viselkedett londoni emigrációjában, mintha 1938 októberében a nácik fenyegetése következtében mondott volna le, lemondása ezért nem érvényes. Pedig hát e lemondás az Alkotmánylevél 59. §-ának rendelkezésével összhangban történt. Bárhogy is alakult idővel a politikai és a hadi helyzet. Edvard Beneš már nem volt a Csehszlovák Köztársaság elnöke. A lemondást nem lehet meg nem történtté tenni.” Gyönyör, J.: A kassai kormányprogramtól a jogtipró „beneši dekrétumokig”, avagy a magyartalanítás sátáni „forgatókönyve”. In: Edvard Beneš elnöki dekrétumai…, i. m. 82. l.

45 Háchát a korábbi kommunista történetírás valamiféle cseh Quislingként mutatta be (Pasák, T.: Prezident Emil Hácha nebyl Quisling. Lidové noviny, 1995. június 27., 3. l.). Hácha életét öt szakaszra bonthatjuk. Első korszakában a bécsi közigazgatási bíróság udvari tanácsosa (1916), Csehszlovákia legfelsőbb közigazgatási bíróságának második (1919), majd első elnöke (1925) lett, s megbecsült szakember hírében állt. Az angol jogrendszer kitűnő ismerője és csodálója volt. Második korszakát Cseh–Szlovákia (ez volt a második Csehszlovák Köztársaság hivatalos neve 1938. november 30-a és 1939. március 15-e között) elnökké választása nyitotta meg. Harmadik korszakának vészjósló előjátéka volt 1939. március 14–15-ei berlini látogatása. Ennek forgatókönyve azonos Horthy Miklós későbbi klessheimi tárgyalásának eseményeivel. Hácha kénytelen volt engedni Hitler fenyegetésének, s az időközben megszállt Prágába már mint a Cseh és Morva Protektorátus elnöke tért vissza. A német megszállás pontot tett a kérészéletű Cseh–Szlovákia létének végére. Szlovákia március 14-én — Hitler nyomására — kikiáltotta az „önálló” Szlovák Köztársaságot. Háchának a negyedik korszaka volt a legheroikusabb: munkatársaival együtt igyekezett ellenállni a brutális náci erőszaknak. Személyes befolyását sikeresen vetette latba, így sok letartóztatott csehet szabadított ki a német börtönökből. Kapcsolatot tartott fenn a földalatti ellenállással és a londoni emigráció fejével, Benešsel is, akinek utasításait végrehajtotta. (Igaz, a háború után Beneš ezt letagadta.) Kormányának élén az az Alois Eliáš állt, akinek Teleki Pál miniszterelnök titkos németellenes szövetséget ajánlott fel. (Erről bővebben lásd: Masařik, H.: Utolsó hónapok Eliáš tábornokkal. Unio, 1991/2., 15–29. l.) Hácha elutasította, hogy hűségesküt tegyen Hitlernek, sőt — többszöri sürgetés ellenére — nem volt hajlandó kormányával együtt kihirdetni a zsidótörvényeket. Némi korlátozott mozgásteret az biztosított számára, hogy Hitlernek fontos volt a legalitás látszata, hiszen Háchát demokratikus választás tette államfővé. Amikor Csehországban 1941 végén a mérsékelt és jóindulatú Konstantin von Neurath helyét Reinhard Heydrich foglalta el mint a birodalmi helytartó helyettese, megkezdődött Hácha életének legtragikusabb korszaka. Volt egy pillanat, amikor le kívánt mondani, de ettől Beneš utasítására elállt. Náci nyomásra új, most már kollaboráns kormányt kényszerült kinevezni, munkatársait eltávolították mellőle, kapcsolata a földalatti mozgalommal megszűnt, Beneš pedig sorsára hagyta. Az utolsó korszakot 1943-tól számíthatjuk. Ekkorra Hácha agyér-elmeszesedése olyan mértékűvé vált, hogy fokozatosan elveszítette kapcsolatát a külvilággal. Élőhalott lett. Egy báb, akinek nevével könnyedén vissza lehetett élni anélkül, hogy bármit is tehetett volna ellene. Tudatáig már nem hatolt el, mi történik vele és körülötte. Tomášek, D., Kvaček, R.: Causa Emil Hácha. Themis, Prága, 1995.

46 Pekárek, S.: Odkaz Benešova socialismu. Studentské Listy, 1991/4., 4. l. Ezzel nemcsak Beneš, hanem kormányának és a nemzetgyűlésnek a tagjai is vétséget követtek el, mivel összeütközésbe kerültek a köztársaság védelméről szóló 50/1923. számú törvénnyel. Annak 14. §-a szerint ugyanis az, aki a lakosság bizonyos csoportjai ellen erőszakra vagy más ellenséges cselekedetekre ingerel nemzetiségük, nyelvük, fajuk vagy vallásuk miatt, netán azért, mert vallástalanok, egy hónaptól egy évig terjedő szigorú börtönnel büntethető. Aki ugyanilyen oknál fogva gyűlöletet szít a lakosok bizonyos csoportjai ellen, tizennégy naptól egy évig terjedő szigorú börtönre ítélhető. Aki ugyanilyen oknál fogva bizonyos egyének elleni erőszakra vagy egyéb ellenséges cselekedetekre ösztönöz (de nem gyűlöletre), nyolc naptól három hónapig terjedő börtönre ítélhető. Aki a köztársaságot, a nemzetet vagy a nemzeti kisebbségeket gyalázza, ezt nyers és uszító módon teszi, s e cselekedet nyomán fennáll annak veszélye, hogy ezáltal a köztársaság megbecsültsége vagy az ország általános békéje, netán nemzetközi kapcsolatai kerülnek veszélybe, ugyanúgy büntetendő, mint az előbbi esetben, ha a felsorolt cselekmények a nyilvánosság előtt történnek (39. §). Hácha, Hoetzel, Weyr, Laštovka (szerk.): Slovník veřejného práva československého II., é.n., 1136. l.

47 Hejl, V., i. m. 17–18. l. „1946. május 8. Beneš kiadja a 115-ös törvény dekrétumát. [!] … Így lett Csehország és Szlovákia az egyetlen olyan állam ezen a planétán (ha nem számítjuk Dzsingisz kán birodalmát), ahol érvényben vannak olyan törvények, amelyek amnesztiát adnak a civil lakosság elleni tömeggyilkosságoknak.” Vasky, R.: Vďaku nečakáme, len oživenie pamäti. Zmena, 1994/243., 12. l.

48 „...az alkotmánytörvénybe az elnemzetlenítés tilalmát elsősorban a többség védelmére iktatták be. A rendelkezés különben is nagyon általános. Az erőszakosság fogalma sem jogilag, sem tudományosan nem tisztázott; ki állapítja meg, hogy beletartozik-e a gazdasági nyomás, az előnynyújtás és egyéb manipulációkkal folytatott asszimiláció, mindaz, amit az elnemzetlenítés tisztességtelen versenyének lehetne nevezni? A legnagyobb hiány pedig abban van, hogy az alkotmánylevél szerint külön, fakultatív törvénynek (»nyilváníthatja«) kellene az elnemzetlenítés tilalmát tényleges alapra helyezni, és a lex inperfectát megfelelő megtorlásokkal lex perfectává változtatni. 1921-ben 309. szám alatt megjelent ugyan egy törvény az »Elnyomás ellen és a gyülekezésekben való szabadság védelmére«, ennek egyes rendelkezései alkalmas alapot adhatnának az elnemzetlenítés tilalmának legalább kezdetleges törvényes megvalósítására. A gyakorlatban ezt a törvényt kizárólag általános esetekben, vallási és szociális elnyomás eseteiben és elsősorban éppen a nemzeti kisebbségek tagjaival szemben alkalmazzák. Végül az asszimiláció lelki hadjáratában bizonyos védelmet nyújt a köztársaság védelméről szóló törvény (50/1923.) 14-ik §-a, amely a nyelvi és vallási csoportok ellen való lázítást és izgatást bünteti. Ez a paragrafus több esetben nyert alkalmazást a nemzeti kisebbségek tagjainak a védelmére is (természetesen hasonlíthatatlanul többször a többség védelmére), de rendelkezései sok hézag következtében ritkán érintik az asszimiláció kísérleteit. A bűncselekmény tényállása: lázítás, izgatás, gyűlölködés szítása, — túlsúlyos ahhoz, hogy a törvényesebb lepel alatt működő erőknek megálljt parancsoljon. Teljesen kizárja pedig az alantasabb hivatalok, közszervek, egyesületek és hasonló kollektív közösségek asszimilációs kísérleteinek meggátolását. …

Ezzel szemben az asszimilációs hadjáratot hatalmas, pénzzel és erővel rendelkező szervek vezetik.” Duka Zólyomi, N.: Az asszimilálódás. In: Borsody, I. (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938. Az Ország Útja, Budapest, 1938, 48–49. l.

49 Habsburg, O.: A szégyenteljes „Beneš-dekrétumokkal” az Európai Unióba? Magyarság, 1995. október 28., 3. l.

50 „Micsoda felháborodás volt, amikor Hitler állampolgárságuktól fosztotta meg az emigráns írókat, tudósokat és politikusokat. Összesen mintegy háromszázat. És itt egy tollvonással egész népcsoportok állampolgárságát semmisítik meg, s teszik őket jogfosztottakká! És a világ hallgat.” Fábry, Z.: Üresjárat, i. m. 143. l.

51 Háca, Hoetzel, Weyr, Laštovka, i. m. II., 987–990. l.

52 Josef Kalvodát idézi: Hejl, V., i. m. 22. l.

53 Hejl, V.: Rozvrat. Univerzum, Prága, 1990, 129. l.

54 Ezért érthetetlen a cseh kormány álláspontja: „A kabinet Klaus szerint a háború utáni Edvard Beneš-féle dekrétumokat a cseh jogrendszer részének tekinti, habár legtöbbjük saját korában lényegét és céljait tekintve teljesült, s »ma gyakorlati értelme nincs«.” Lidové noviny, 1995. július 3., 3. l.

55 Petráček, Z.: Nesplnitelné právo. Nápravu křivdy na sudetských Němcích by naše společnost neunesla. Respekt, 1991. december 16–22., 8. l.

56 „Az egész dolog inkább erkölcsi, mint anyagi kérdés. Nem hiszem, hogy azért lenne erre szükségünk, hogy méltóképpen élhessünk Németországban, de azt sem hiszem, hogy újra Csehországban akarnánk élni gyanús kisebbségként. …

Ha úgy akarjuk kiharcolni az igazságot, hogy nem a megbékélés magasabb rendű célja van előttünk, az leplezett vagy nyílt bosszúállásra vezet. Ha úgy akarunk békét kötni, hogy közben nem igyekszünk egymással igazságosak lenni, az képmutatás.” Rudé Právo, 1994. augusztus 31. Ismerteti: Magyarország, 1994. október 7., 15. l.

57 „Tagadhatatlan, hogy ami a második világháború végén a szudétanémetekkel történt az akkori Csehszlovákiában — az genocídium volt. …

A legnagyobb problémát az úgynevezett »beneši dekrétumok«, azok a törvénytelen rendelkezések jelentik, amelyeket Beneš azokban az években köztársasági elnökként hozott. Ez éppúgy vonatkozik az amnesztiatörvényre [a 115/1946-os törvény], amely valamennyi, a németek sérelmére elkövetett rémtettet jogosnak nyilvánított, mint a német tulajdonok teljes elkobzására. A németek Csehszlovákiából történt kiűzésének tényét csak súlyosbítja, hogy a kiüldözötteknek még azt sem engedték meg, hogy egykori tulajdonukat visszavásárolhassák. …

Nem kétséges, hogy itt faji kérdésről, vagyis az emberi jogok megsértéséről van szó. … És minthogy az emberi jogok az úgynevezett »Aequis Communautaire« elválaszthatatlan részei, vagyis a közösség öröksége, lehetetlenség befogadni az európai nemzetek közösségébe egy olyan államot, amely nem tartja tiszteletben ezen alapelveket. Amennyiben az Európai Unió ezt mégis megtenné, elvesztené szavahihetőségét.

Prágában azt hangoztatják, hogy a beneši dekrétumok kérdése nem képezheti vita tárgyát. A fő érv az, hogy a dekrétumok az idő múlásával a csehszlovák történelem elválaszthatatlan részévé váltak, ennélfogva nem változtathatók meg. Az efféle érvelés jogi szempontból tarthatatlan. Nézetem szerint minden államnak készen kell állnia arra, hogy ha valamilyen lényeges kérdésben korábban igazságtalanul járt el, úgy azt jóvátegye.

Aki ennek a véleményének hangot ad, azt a cseh állam ellenségévé nyilvánítják. Ez helytelen.” Habsburg, O., i. m. 131–132. l. Karel Srp, az egyik legjelentősebb volt cseh disszidens Habsburg Ottó nyilatkozatát a következőképpen kommentálta: „Az Európa Parlament képviselője a bajor CSU színeiben, tehát egy nem jelentéktelen személy ezt teljesen kimondta: a cseheknek el kell törölniük a beneši dekrétumokat, eladni a földet a németeknek, meg kell változtatni a velük való bánásmódot, s fel kell számolniuk a diszkriminációjukat. Ellenkező esetben, mondta a képviselő úr, nem leszünk felvéve az Európai Unióba (úgy tűnik, hogy ebben a szervezetben nem szavaznak, vagy már döntöttek). Azonfelül, állítja az utolsó osztrák császár fia, jelenlegi jogrendszerünk »az emberi jogok megerőszakolásán nyugszik, és szánalmas köztársaság vagyunk«.

Az idézett beszélgetésben Habsburg Hitler nyelvén beszél.” Národná Obroda, 1995. november 4., 7. l.

58 Lidové noviny, 1994. február 25., 3. l.

59 Republika, 1993. július 2., 1–2. l.

60 Rudé Pravo, 1993. július 22., 1. l.

61 Schuster, R.: Návrat do veľkej politiky. PressPrint, Kassa, 1999, 120. l.

62 „Azok számára, … akik a személyes sérelmek valamilyen zárt rendszerében élnek, a mások sérelmei sohasem objektív mennyiségükben és objektív jelentőségükben jönnek számításba, hanem csupán annyiban, amennyiben saját sérelmüket igazolják és erősítik, vagy zavarják és enyhítik.” Bibó, I., i. m. II. 700. l.

63 Uo. 657. l. Ezzel a kérdéssel szlovák oldalon voltaképpen csak Vladimír Mináč író és Martin M. Šimečka író, újságíró nézett szembe: „A pozsonyi Kalligram Kiadó könyve jelenti számomra a kapcsolatfelvétel első, céltudatos kísérletét — írja az utóbbi. — A dokumentumok vagy inkább vallomások, amelyeknek szerzői Fábry Zoltán, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső, a magyar kisebbség tragikus helyzetéről szólnak a második világháborút követően. Nagyon szomorú ez a könyv, mert a csalódásról, az igazságba vetett remény elvesztéséről vall, a magyarok magányosságáról és kétségbeeséséről, akiknek a hőn áhított béke is csak újabb szenvedést hozott. E csalódás annál nagyobb volt, mert »az egzekúció és perzekúció ellen nem szólal fel senki, senki, senki. Egyetlen cseh vagy szlovák értelmiségi szájából sem hangzott el akár egy szó, egy hang vagy kétkedés.« (Fábry, Z.: A vádlott megszólal. 60. old.) Miért is kellene hát a magyar kisebbségnek bizalommal lennie irántunk, honnan veszik a szlovák politikusok azt az arcátlanságot, hogy egyáltalán ilyesmit követelnek?

Ez a könyv szlovákul jelent meg, s olvasása közben olyan érzésem volt, mintha röntgengép alatt állnék, s kölcsönkapott nagyítóüvegen át nézném testemet. Olyan dolgokat láttam meg, amelyeknek létezéséről addig sejtelmem sem volt. Nem tudom, hány szlovák lesz hajlandó elolvasni ezt a könyvet. Az olvasókat ugyanis az a veszély fenyegeti, hogy — tekintet nélkül arra, tetszeni fog-e nekik, vagy sem — az olvasottaktól nem tudnak majd szabadulni, s többé nem zárkózhatnak a jótékony tudatlanságba.” Šimečka, M. M.: Obžalovaní prehovorili. Sme, 1995. február 20., 14. l.; magyarul: A vádlottak megszólaltak. Vasárnap, 1995. március 26., 5. l. Az Obžalovaný prehovorí (A vádlott megszólal) című könyvről van szó (Kalligram, Pozsony, 1994). Janics Kálmán könyvét (A hontalanság évei) a Püski Kiadó adta ki szlovákul. Tehát ma már valóban nem lehet szlovák (és cseh) részről arra hivatkozni, hogy „nem tudhatjuk, mi történt”. Vladimír Mináč ezzel kapcsolatos állásfoglalása már csak azért is elismerést érdemel, mert a magyarok megkövetését annak ellenére szorgalmazza, hogy a szlovák beidegződések szerint az 1945 előtti másfél száz évre úgy tekint, mintha akkor csak a szlovákok és más kisebbségek elnemzetlenítése, etnikai tisztogatása, a Magyar Királyság etnikailag homogén állammá alakításának igénye érvényesült volna. „Nekünk szintén van saját bűnünk. Emlékszem néhány magyarellenes gyűlölethullámra, főleg arra a háború utánira, amikor politikai, sőt vallási hovatartozástól függetlenül, a mi kis szlovák bosszúnkra összpontosítottunk, amikor hajlandók voltunk akár Benešsel is egyetérteni, ha megfelelő számú szlovákiai magyart telepít át a kiüresített Szudéta-vidékre, amikor a magyarokat mint olyanokat üldöztük, nem mint kollaboránsokat, hanem mint idegeneket és nemkívánatos személyeket, amikor általában gyűlöltük nemcsak a magyarokat, hanem a nyelvüket is.

Alázatosan kell bocsánatot kérnünk minden konkrét szlovák bűnért, minden konkrét magyar szenvedésért. Hiszen nem farkasokról van szó, hanem polgártársainkról.

Ez nyers, méltatlan és — nemszlovák is volt.” Mináč, V.: Návraty k prevratu. NVK International, Pozsony, 1993, 115–116. l. Hogy ezt nem mindenki gondolja így, jelzi az a tény is, hogy Szlovákiában árulnak egy erre az évre szóló naptárat (1945, Spoločnosť, Společnost. Millenium 2001) mely a 1945-ös év eseményeit mutatja be 13 fotón, s azok között semlegességbe burkolt elismeréssel említi Beneš dekrétumait (bővebben lásd: Balassa Z.: Egy naptár. Új Idők 2001/3.,1-2. l.)