„Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatni. Lekonyult fejjel járok és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete” – szól Fábri Zoltán 1946 májusában a cseh és szlovák értelmiséghez. Majd így: „És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárolagosság barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletu faji kíméletléség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. [... ] Győzők vannak és legyőzöttek! Örök törvény. Háborús törvény: embertelen törvény. Vae victis!" Fasiszta bélyeg a nemzeti kisebbségek homlokán. Fizikai és szellemi hontalanságra ítéltetés. Az állampolgárság megvonása, az anyanyelv diszkriminálása, vagyonelkobzás, internálótáborok, a szülőföldrõl való kitaszíttatás, a Dunába, Ipolyba lövetés. A második világháborút lezáró jaltai és potsdami békeszerződések egyenes következménye volt, hogy a kollektív bűnösség nevében a teljes genocídium, a legalizált népirtás várt a Csehszlovákia területén élő magyarságra és a Szudéta vidék német ajkú lakosságára. Ott, ezt, a kassai kormányprogram és Benes államelnök dekrétuma tette lehetõvé. E tekintetben is igaza van, illetve messzemenően egyetértünk a Kossuth-díjas felvidéki magyar író, Dobos László Vádirat címu írásának minden sorával.

„A szlovákiai magyarságot 1945 és '49 között szervezett, programozott népirtással pusztították. Szlovákiai magyar holokausztot értünk meg. Ez csak a zsidók tragédiájához hasonlítható" (Magyar Nemzet, 1997. június 28.).